A legfontosabb közös vonás mindannyiunkban, a természetes vágy a szeretetre, ölelésre, biztonságra és arra, hogy igényeink befogadásra találjanak, nem pedig elutasításra. Az a mintázat, ahogyan másokhoz viszonyulunk, abban gyökerezik, hogy milyen kapcsolatunk volt kora gyermekkorunkban a szüleinkkel. Ezek a kialakult mintázatok egész későbbi életünkre kihatóan meghatározzák, hogyan fogunk viszonyulni a körülöttünk lévő emberekhez. De nem csak a kapcsolataink lesznek olyanok, mint amilyen a szüleinkkel voltak, hanem a viselkedési mintákat, az értékrendet is nagyrészt tőlük kapjuk.

Az a szülő, aki képes minőségi időt eltölteni önmagával, aki ha van egy szabad órája akkor nem azon gondolkodik, hogy kit hívhatna fel, hanem elővesz egy könyvet és egy jó tea mellett olvasgat, az képes lesz mosolygósan, nyugodtan foglalkozni a gyerekével is. Ehhez viszont felnőttként kell funkcionálni.

Szakértők szerint ösztönösen azokhoz az emberekhez vonzódunk, akik vagy külsőleg, vagy habitusukban hasonlítanak szüleinkhez – vagy azokhoz, akikkel gyermekkorunkban a legszorosabb volt a kapcsolatunk. Ekkor úgy érezzük, hogy valamelyest visszakapjuk a gyermekkori biztonságérzetünket. Ezen minták és minden, amit a szülő tesz, vagy nem tesz, mélyen beleégnek a gyermeki énünkbe. Amikor eljön a kamaszkor, a tomboló hormonok, az iskolai problémák és a függetlenségért vívott harc gyorsan csatatérré változtatja azt a családot is, ahol addig viszonylag harmóniában éltek együtt a családtagok.

Kutatások bizonyítják, hogy a felnőttkori kötődési mintázatok megdöbbentően hasonlítanak a gyermekkorban kialakuló kötődési típusokhoz. Az életünk során kialakult problémáink arra vezethetőek vissza, hogy gondolataink, érzelmeink és tetteink nincsenek egymással összhangban, mert az érzelmi lenyomatokat nem a saját életünkből hozzuk, hanem felmenőink érzelmi traumái (konfliktusai) rögzültek bennünk sejtszinten.

Hogy az adott személy miként éli meg társas kapcsolatait, egyes kutatások 3 kötődési mintát különböztetnek meg erre vonatkozólag:

Biztonságosan kötődő: „Könnyen kerülök közel máshoz, és nem esik nehezemre, hogy függjek tőle, vagy ő függjön tőlem... Nem tartok attól, hogy elutasíthatnak, vagy túl közel kerülnek hozzám.”

Feltételezhető, hogy a biztonságos kapcsolatot megélő gyermekekből lesznek azok a nyugodt felnőttek, akik kapcsolataikban nem félnek közel kerülni egy másik emberhez, nem tartanak az elhagyástól. Ők az anyai (gondozói) viselkedésnek azt a formáját ismerték meg csecsemőkorban, ahol a szükségleteiket és diszkomfort érzeteiket felismerték. Emellett nagyon sok testi kontaktusban, simogatásban és mosolyban volt részük.

Elkerülően kötődő felnőtt: "Kényelmetlenül érzem magam, ha közel kerülök másokhoz... Nehéz megbíznom másokban...”

Az elkerülő, azaz a túlzott közelséget elutasító felnőtt képtelen mástól függeni és párjában önfeledten megbízni. Érzelmeit nem szívesen mutatja ki, vágyait elfojtja. Feltételezhetően az ilyen párkapcsolati nehézségekkel küzdő ember már kisgyermek korában megtapasztalta a fizikai és lelki kontaktus korlátozottságát, mivel negatív érzelmeire rendszerint visszautasítás volt a válasz. Akkor volt szerethető, ha kiegyensúlyozott babaként viselkedett. Nem csoda, ha az ilyen emberek felnőttként képtelenek az őszinte kitárulkozásra, és inkább nem kerülnek túl közel senkihez.

Szorongóan kötődő felnőtt: „Kényelmetlenül érzem magam, ha közel kerülök másokhoz... Nehéz megbíznom másokban...” „Aggódom, hogy a partnerem nem szeret, vagy nem akarja, hogy vele maradjak... Vágyom rá, hogy teljesen összeolvadjak valakivel, és néha ez a vágyam másokat megrémít...”

A szorongó kötődés felnőttkori megnyilvánulása az elkerülő típus ellentéteként fogható fel bizonyos értelemben. A személy nem a saját, túlzott közeledésétől fél, hanem a másik nem kielégítő, nem elég intenzív szeretete miatt szorong, az elhagyástól és megcsalástól retteg. Megszállottan képesek kötődni szerelmük tárgyához, mély érzelmeik könnyedén kialakulnak. Ugyanazt a bizonytalanságot élik meg, amit az a csecsemő, akinek édesanyja kiszámíthatatlan és bizonytalan, hol túlságosan szerető, hol pedig elutasító. A gyermek az ilyen szülő mellett azt az érzést tanulja meg, hogy saját viselkedésére nincs egyenes ágon egy várható reakció, hanem bármi következhet. Ezt viszik tovább későbbi párkapcsolataikba, ahol állandóan a váratlan miatt szoronganak.

Párkapcsolatanikért és szexuális életünkért mi vagyunk a felelősek. Ha úgy érezzük megoldandó problémáink vannak, keresnünk kell a testhez álló segítséget, amely segít megbírkózni gyermekkori élményeink lenyomataival, szüleink ránk hagyományozott örökségével, kötődési zavarainkkal. A rosszul rögzült belső folyamatok felismerésével, belátásával, önkritikával és önismereti munkával finomíthatóak a kiegyensúlyozott és boldog élet érdekében. Ha úgy érzed, szeretnéd kibogózni ezeket a szálakat keress bizalommal!

Ha készen állsz találkozni önmagaddal várlak szeretettel. Jelentkezem