Számtalanszor halljuk a mondást, hogy „nem tudsz másokat szeretni, ha nem szereted saját magad.” De ritkán gondolkodunk el azon, hogy vajon miért van ez így, vagy akár azon, hogy mit is jelent ez pontosan. Ha valaki képes önmagát szeretni, azt pszichológiai szakkifejezéssel önbecsülésnek nevezzük, ami annyit tesz, hogy képesek vagyunk gyengeségeinktől függetlenül felismerni saját értékeinket. Az önbecsülés belülről fakad.

A férfiak és nők napjainkban többek között azért is olyan görcsösek és tanácstalanok, mert a házasság intézménye óriási átalakuláson megy keresztül. A férfiak és nők közötti súrlódás gyökerei az előző generáció mintáitól való különbözőségig nyúlik vissza, melyhez képest a nők radikálisan megváltoztak, megerősödtek.

A történelmi változások, átalakulások végett a kapcsolatokból hiányzik a meghittség és a szenvedély, amire vágyunk. A XX. századi házasság abban az értelemben még hagyományosnak mondható, hogy mint előtte sok évszázadon át, a boldogságot, biztonságot, nyugalmat elsősorban az jelentette, hogy a felek, jó társai egymásnak. Férj és feleség együtt éltek át jó és rossz időket egyaránt, valójában tán senki sem várta el, hogy a kapcsolat szenvedélyes legyen és nem volt igény, sőt tán elég idő sem, hogy a párok hosszú, meghitt beszélgetéseket folytassanak. Ilyenekről a romantikus regényekben olvashattak, mely a gyermekkorban és a kapcsolat elején volt megengedett, esetleg a házasságon kívüli kapcsolatokban. A XXI. században azonban a nők többet akarnak.

Egy generációval korábban még a stabilitás és az élet közös építése jelentette a házasságot, az új házasságban ehhez új elvárások társulnak, romantika, beszélgetések, minőségi idő, szenvedély. A modern nő nemcsak társa szeretne lenni a férfinak, hanem a barátja, szeretője is. A XX. században társak voltak, az új kapcsolódások meghitt viszonyokat sejtetnek, mind testileg, szexuálisan, intellektuálisan és mindenekfelett érzelmileg. A bökkenő tán abban rejlik, hogy míg a férfiak egy része örül annak, hogy a nők szexuálisan aktívvá, nyitottá váltak, mint egy szerető, a többi „elvárással” nem igazán tudnak mit kezdeni, különösen az érzelmi közelséggel, de ez mentségükre mondva, adódik neveltetésükből, mely régi mintákat hozva, az erős, érzelemmentes férfit plántálja.

A mai nők kétféle stratégiát alkalmazhatnak a párkapcsolatokban: a hagyományosat, amelyet a XX. század elejéről örököltek, vagy az emancipáltat, mely a század végén fejlődött, fejlődik, de egyik sem adja meg a szeretetet, amelyre vágynak. A hagyományos szerepben a nők mellőzöttek és boldogtalanok, az emancipáltban pedig rikácsolók és ridegek.

A női emancipáció szellemét már nem lehet visszatuszkolni a palackba. Vállalnunk kell az új elvárásainkat, hogy a férfiak is változzanak, mely nyilván konfliktushoz vezet.

Igyekezzünk a megoldásra fókuszálni és törekedjünk kapcsolataink elmélyítésére, erősítésére. Azonban sose feledjük, hogy kapcsolaterősítés nem egyenlő az önérvényesítéssel. Nem az a lényege, hogy kinek van igaza, nem az önkifejezésre koncentrál és nem is arra, hogy ki irányít. Hanem ehhez hasonló megközelítésből vizsgálja a konfliktusokat, problémákat:

• Hogyan tudnánk úgy együtt élni, hogy az mindkettőnknek jó legyen?
• Hogyan tudjuk egyeztetni a szükségleteinket?
• Amikor konfliktusba kerülünk vagy megbántjuk egymást, hogyan tudjuk visszaállítani a szeretetteljes viszonyt?

Fontos, hogy ezáltal elvárás a partnerek felé, hogy kimondják, amit szeretnének, vállalva a kockázatot hogy elmondjuk az igazat, ezáltal érvényesítve szükségleteinket, segítve ezzel társunkat is, hogy meg tudja adni azt számunkra, amire vágyunk.

Bár nem tudjuk közvetlenül alakítani sem a társunkat, sem a párkapcsolatunkat, képesek vagyunk hatni mindkettőre, ha radikálisan új módszerekkel kísérletezünk. Azonban a legtöbben ezt az elvet nem megfontoltan használják, vagy manipulálni akarnak vele, vagy egyszerűen ösztönösen cselekszenek, passzívan viszonyulnak a párkapcsolatukhoz. Ez a hozzáállás gyerekes, felnőttként vállaljuk a felelőséget, hogy aktívan alakítjuk a kapcsolatunkat.