Gyermekkorunkban, mikor még a vágyak és szükségleteink uralnak minket, borzasztóan ki vagyunk szolgáltatva környezetünknek. Az azonban, hogy hogyan reagálnak ránk abszolute rajtuk múlik, de mégis belénk ég, és hordozzuk egy életen keresztül. Nem túl fer játék ez, de hát ez az élet!

Felnőttként ugyan képessé válunk már kiszolgálni magunkat, a gyermeki énünk mégis velünk marad - akár engeded kibontakozni, akár igyekszel elrejteni, elnyomni, ő továbbra is a részed lesz. Sőt, aktívabban működik, mint gondolnád! És őriz minden gyermekit belőled: alapvető szükségleteidet, gyermekkori hiedelmeidet, automatikus érzelmi reakcióidat, mert pontosan úgy működik még most is, ahogy te gyermekként működtél. Az implicit emlékek mélyen az elménkben léteznek, és tudattalanul tudnak a felszínre törni. Amikor ilyen emlékeket tapasztalunk, gyakran úgy érezzük magunkat, mintha visszatérnénk abba a – „gyermekkori/fiatalkori” - helyzetbe, amit újra átélünk, és éppúgy reagálunk, mint ahogyan azt tettük korábban.

Ezért is lenne gyermekkorban egy nagyon fontos fejlődési feladat az önkontroll és a vágykésleltetés elsajátítása. Ez persze nem jelenti azt, hogy felnőttként minden esetben el kell halasztanod a vágyaid kielégítését, csak ésszerűbb tudatos döntések mentén élni a hétköznapjaid. A megértés nélkül magunkra erőltetett szabálykövetés okozhat bennünk tehetetlenségérzést, ami gyakran dühvel társul - dühös voltál, mert úgy érezted: nincs más választásod. És ez az érzés sokszor felnőttkorodban is kísért, még akkor is képes vagy megélni ezt a fajta kiszolgáltatottságot, ha alapvetően lenne lehetőséged megváltoztatni a szituációt.

Régi érzelmeink és korai identitásunk megjelenése a jelenben nem egy olyan mintázat, ami csak a párkapcsolatainkban ismétlődhet. Személyes és szakmai életünk számos területén megfigyelhető, és jelentős hatással van felnőttként is döntéseinkre. Minél több reakciónk hasonlít múltbeli énünkhöz, annál valószínűbb, hogy régi viselkedési mintáink szerint cselekszünk jelenlegi életünkben. Ez nem a szülők hibáztatásáról szól, sem arról, hogy minden szülői befolyás negatív. Szerencsétlen tény, hogy gyerekként sokkal nagyobb valószínűséggel „raktározzuk el” az egyszeri negatív tapasztalatot, félelmeket, a szülők általi nagyobb kifakadást, mint a pozitív jeleneteket.

A belső gyermeki énünkben koncentrálódik az összes elnyomott vágyunk a figyelemre s törődésre, amit követelt volna szüleinktől. Ez a kis rész kezelte mindazt, amikor nem szerettek, amikor magányos voltál és cserbenhagytak, elfordultak tőled. Valójában ezek teljesen normális és emberi események lettek volna, de az egó nem tudta kezelni, s létrehozta ezt az aspektust: a belső gyermeket. S elárulom, meddig lesz szükséged arra, hogy szeressenek: amíg a belső gyermekedet meg akarod gyógyítani, vagy dédelgeted, vagy más módon foglalkozol vele.

Mert amíg figyelsz rá, addig élteted azt a részedet, ami benned negatív és szeretetre vágyik. Nem kell etetned magadban a saját démonaid; még akkor sem, ha azok nagyon elesettnek, kicsinek és szomorúnak néznek ki. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy mit idéz elő bennünk a múltunk, kevésbé valószínű, hogy újraéljük a múlt jeleneteit és érzéseit. Ezeket kineziológiai oldásokkal nagyobb szépen fel lehet lágyítani. Minél többet hallunk és beszélünk régi emlékeinkről, és megalkotjuk életünk összefüggő történetét, annál jobban meg tudjuk különböztetni fájdalmas emlékeinket, valamint meg tudunk szabadulni az általuk teremtett korlátoktól.

A szenvedő belső gyermeked csak addig létezik, amíg te életben tartod: és amíg életben tartod, addig MINDIG is foglalkozni kell vele. Nem tudod meggyógyítani örökre, mert ha meggyógyítod, attól még létezni kívánni fogja a figyelmet, a törődést, a szeretetet. Egész életeden át. A halálodig. Nem tudsz tőle megszabadulni, megköveteli a figyelmet. Csak a Belső Gyermek által vagyunk képesek megélni a feltétel nélküli boldogságot. Amikor nincs ott az a bizonyos "majd akkor leszek boldog, ha..." - csak egyszerűen boldog vagy, mert létezel, és jól érzed magad a bőrödben!

Szeretnék bejelentkezni kineziológiai kezelésre: Jelentkezem